Pilinszky János megmondta, de én nem bírom a versszakokat

Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog!
Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak!

Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani.
Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem.
Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt,
mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot,
csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem.
Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! - ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja, Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.
Először nézel a mi éjszakánkba.

Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Ma éjjel mezítláb indulok innen el, kavics karcolja talpam, combomon borostyán kúszik fel.

Ha a férfi és női nemiszerv egy mágnes, akkor ki a negatív és ki a pozitív?

ez már az Élet?

Felhasználnék egy álmot vagy egy dzsinnt vagy egy kívánságot, hogy visszatérjek arra a helyre, ami sokkal egyszerűbb ennél.

Alhatnék még, ha úgy tennénk, mintha semmi se történt volna, és akkor azt gondolnám, hogy mi még folytatjuk.Ez a legnehezebb történet, amit mondtam valaha, hogy nincs szerelem, dicsőség, vagy remény.

Túl erős érzelmekkel nem lehet jó verset írni.

Majd én azt tudom, hogy kit szeretek, te csak ülj a fenekeden és érezd magad kiszolgáltatottul, vagy csak tegyél úgy mintha...

számvetés

Arra gondoltam, kéne csinálnom egy számvetést. Nem érkeztem el fordulóponthoz (?) és nincs új év, de jól esne. Szóval 2011 van, lassú tavsz. 71 bejegyzés, dalok száma megszámlálhatatlan, és még mindig jazzjuncus. Még mindig nem tudok Ella Fitgerald és Billie Holiday között dönteni, lehet, hogy nem is kell. Értéktárgyaim: fél nyelvvizsga, egy zongora, egy testvér, egy pár szülő, egészséges nagyszülők. 171 centi vagyok ( bár 173nak érzem magam). épp világosbarna/sötétszőke, szinte természetes. A testem bővült egy lyukkal és megfosztották a manduláimtól, viszonylag emberi színem van és átlagosan ápoltnak mondható vagyok. Fontossági sorrend változatlan.

Azt hiszem kamaszkori érzelmi hullámaim sokaságából és változékonyságából lassan, de biztosan haladok kifelé.

patti austin lenyűgöz, oi va voi elvarázsol, dj krush megnyugtat, erik sumo band életben tart, esperanza spalding átlát rajtam.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

how high the moon

http://www.youtube.com/watch?v=azwgp-IdidM&feature=related

,,Amikor a lenyugvó nap fényében hazafelé tartottam, majdnem elgázolt egy katonai teherautó. Ekkor kerültem életemben legközelebb a halálhoz. Amikor másnap reggel megnéztem a kalendáriumot, kiderült, az veszélyesnek mondta a Patkány irányába való haladást, márpedig a bolt éppen abban az irányban feküdt. Engem csakis az elnökkel kapcsoaltos jelek érdekeltek, és ez a figyelmeztetés elkerülte a figyelmemet. Ebből rájöttem arra, milyen veszélyes, ha csak az foglalkoztat bennünket, ami hiányzik. Ezért ilyesféle kérdésekre nem keresünk választ: Mi lesz, ha életem végéig egy olyan férfi foglalkoztat, aki sohasem fog közeledni hozzám? Milyen elviselhetetlen lesz akkor a gondolat hogy azért, mert örökké csak az elnök foglalkoztatott, sohasem éreztem az élet jó ízét, nem láttam igazán azokat a szép helyeket, ahol jártam. Ha viszont kiverem őt a gondolataimból, nem lesz-e nagyon sivár az életem? Akkor biztosan olyan leszek, mint az a táncos, aki gyermekkora óta gyakorol egy táncot, amit sohasem fog előadni."

Nem lehet elvonatkoztatni ettől

Néztem egy párnát, láttam a szálak közötti kis réseket. És aztán másra gondoltam. Fekete a mák és a hímzések is a párnán. Azt akarom, hogy a fekete szín körül forogjon az életem.

Nem bírok aludni. Régen járt már ennyi minden egyszerre a fejemben. A fekete cipőkről, Csijóról, a tetoválásról, a hajamról, Japánról. Most minden itt van, ebben a nagy ürességben. Mikor írhatnékom támad, akarva-akaratlanul ! jut az eszembe. Reflex. Először azt hittem, hogy már csak mosolygok, pedig nem. Az egyik szemem sír a másik nevet. Rájöttem, tudom mit akarok és kivel. Szóval várok.