Reggel korán elindulok. Jó kislányhoz illően udvariasan elköszönök, nem hozok senkit sem kellemtlen helyzetbe. Elviszem a két szállításra jelentkezőt Budapestre. Otthon lézengek, nem gondolkodom. A fiú keres többször is, üzen, hogy látni szeretne, bujkálok előle. Végül megint beadom a derekam. Jó vele, jó nagyon. Éjjel azt mondja, sellő vagyok, és lerajzol, halfarokkal, körülöttem a tenger és a tengerben felém úszó férfiak. Pihenek a sziklán, csábítóan mosolygok, síkos pikkelyeim zöldesen-ezüstösen csillognak, hosszú, hullámos hajam körbeölel, farkammal, amelyet a tengervíz nyaldos, lustán intek, de a férfiak nem érnek el hozzá. Viharba kerülnek és megfulladnak. A kezemben tartom a képem. Nem szólok semmit. Szép vagyok rajta, giccses és magányos. A fiú hajnalban, ahogy szokott, hazamegy. Megy a szárazföldre, ahova én nem követhetem, mert elpusztulnék: halfarkam kisebesedne, vérző csíkot húzna a forró homokon, kiszáradnék, és nem lenne erőm visszajutni a tengerhez.
Hiányzik valami csattanó, bosszú, le kéne zárni a történetet, de nem tudom, mit tegyek. Aztán úgy lesz vége, amilyen az egész viszony volt: némán. Buliba megyek, ahová őt hiába várjuk: az egyes születésnapja van, családi ünnep. Telefonál, hogy jön már, indul, amint lehet, amint nem lesz már feltűnő, hogy lelép, várjak rá, nagyon szépen kéri, ez az utolsó ilyen alkalom. Az egyes születésnapját nem ronthatja el, pont a szülei előt nem csinálhat botrányt. Nem mondok semmit. Leteszem a telefont. Körülnézek és ledobom az uszonyokat, halfarok helyett a lábam is megteszi, magas sarkú, zöldesen csillogó strasszos szandálban. És már látom is, ahogy közelednek felém a férfiak, nem állják most útjukat a fene dühös hullámok. Mert nem vagyok hableány.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése