Szeretek ott állni. Égeti az arcomat a reflektorból sugárzó fény, mint amikor augusztusi éjjeleken a tábortűz perzseli pofácskámat. És érzem, ahogy lüktet a vérkeringsem, dumm-dumm... Nem bírok mozdulatlan maradni, megszédülök. És szükségem van egy nagy, erős, határozott pislantásra, hogy a körülöttem cikázó porszemeken átlássak, és bár nem látom, kik néznek, mert a lámpák elvakítanak, én tudom, hogy Ő és Ti is ott ültök valahol. Megcsapja orromat a szag. Illat ez, nem is szag. Érzem a púdert, perecet, törökmézt, a gumitalpak szagát, és a parfümöket. Érzem, az előttem lévő izzadságcseppei nyomát a parkettán, amiket az izgalomtól hullajtott. Én nem izgulok, sokkal inkább kíváncsi vagyok. Nem várok semmire, de jó ott állni. Egyedül, vakon, a figyelemben. Elkezdem, nem törődöm vele, hogy mi lesz, hogy hamis lesz-e az első hang, csak énekelek... keservesen, mert ezt a dalt máshogy nem lehet. Ne csak az én szívem szakadjon meg, hanem mindenkié. Ne azért sírjanak, mert szép, mert tiszta, azért sírjanak, mert keserű, fájdalmas, és halálos. Ráncolom az arcom, csúnya vagyok, nem bánom, úgy érzem senki sem lát. Egyedül vagyok. És mégis mindenki rám figyel. Utolsó vasárnap. Taps, meghajlás. Távozok a színről. És újra én vagyok, tudom, hogy hétfőn iskola, hogy ma még haza kell mennem, és hideg van kint. De az is én voltam, aki az előbb próbálta elfolytani a görcsös sírást a fájdalomtól, és büszkeségtől. Egy péntek.