Ma kémián,- közvetlenül az után, hogy rájöttem, Pöpinek etilént kéne lélegeznie/enni/inni/ a bőre alá juttatni, hogy beérjen, - rájöttem, hogy mennyi minden nem leszek már. Ennek örömére most Dunának megyek. Pá!
Egy fénykép, rólam
Régi felvétel.
Elsőre olyan, mint
egy elrontott
nyomat: életlen vonalak,
szürke foltok a papírba mosódva;
de aztán, ahogy
jobban megnézed, a bal sarokban
felfedezel egy ágat: lucfenyő
vagy ezüstfenyő nyúlik be a képbe,
és jobb felől, mintha egy domboldalon,
valami épp-hogy-csak
emelkedőn: egy kis faház.
A háttérben egy tó, és amögött
pár lankás dombhát.
(A kép dátuma:
egy nappal azután, hogy megfulladtam.
Én is ott vagyok, a kép közepén,
a tó vizének felszíne alatt.
Nem könnyű megmondani,
pontosan merre
vagy mekkora vagyok:
a víz és a
fénytörés torzít -
de ha elég sokáig
nézed: hidd el,
látni fogsz.)
/Margaret Atwood/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése